Raša

Raša Isztria legfiatalabb, tervszerűen felépített városa, és az 1930-as évek modernista bányászati várostervezésének egyik legteljesebb horvátországi példája. Az új település 1936–1937-ben épült Gustavo Pulitzer Finali olasz építész tervei alapján, a labini térség bányászai és szénbányászata számára. A központi tér a Szent Borbála-templom körül helyezkedik el; formája egy felfordított bányakocsira emlékeztet, míg a harangtorony bányászlámpát idéz. Ez az építészet magyarázza a legjobban a város szénhez fűződő kapcsolatát. A Centro Arsia – a kis bányászati múzeum – tárgyakon és a bányászélet bemutatásán keresztül folytatja a történetet. Raša mindössze három kilométerre délnyugatra fekszik Labintól, így a tervezett város könnyen összekapcsolható Labin óvárosával és Podlabin bányászati örökségével. A tenger felé a község a Raškai-öbölre és olyan tengerparti településekre nyílik, mint Sveta Marina. A környező táj ezért az ipartörténetet, a Raša-völgyet és Kelet-Isztria partvidékét kapcsolja össze. Raša bányászati jellege nem merül ki a templom szimbólumaiban: a munkásházak, a középületek és a tér elrendezését az új iparváros funkcionális egységeként tervezték meg. Ezért ad többet a gyalogos bejárás, mint egyetlen emlékmű megtekintése.

Raša nem klasszikus értelemben vett tengerparti település, hanem egykori bányászati központ a Krapanski potok völgyében, miközben a község tengerpartja Trgeten, Tunaricán, Koromačnón, Ravnin és Svetа Marinán keresztül húzódik. A város 1936. március 10. és 1937. április 10. között épült fel, ezért párhuzamos munkásutcái, központi tere és ipari múltja ritkán ennyire egységes városépítészeti együttest alkotnak. Rašából nem látható a tenger úgy, mint a szomszédos Labinból, a bányászat története azonban a Raškai-öböl felé folytatódik, amely egykor fontos szerepet játszott a szén elszállításában. A tervszerű város, a mély öböl és a meredek keleti partvidék kapcsolata különbözteti meg Rašát a több évszázad alatt kialakult isztriai kővároskáktól.